Hatvanöt éves vagyok, a halott Krúdy Gyulánál éppen tíz évvel idősebb, ráadásul más korszakban éltem, talán keményebb korszakban is, mint Krúdy úr. Mert Krúdy úrnak szólitom őt, e gáncstalan lovagot. Mert nem volt előtte, sem utána gáncstalanabb lovag – régmúlt és jövő benne összeér, és függetlenül attól, hogy szerette-e a sört és bort, és szeretett párbajozni. Tizenöt éves korában ott hagyta az iskolát, világéletében iró szeretett volna lenni. Már ez is vakmerő cselekedet volt. Első novellái közül számtalan játszódik a múltban, mintha csak a múltban lett volna Magyarország,
ami ma van (az ő korában), nem is ér az egy lyukas garast sem. Azóta nyolcvan év telt el. Vajon megváltozott-e Magyarország, vagy minden maradt a régiben. Persze, nem az a feladatom, hogy jövendőt mondjak. Ha megváltozott, hát nemigen változott meg. Legföljebb farmerban járnak a férfiak, és rövidebb a nők szoknyája, és a diktatúrákon túl vagyunk, és még mindig tele a fejünk a diktatúrák zavaros vizével.
Az első könyv, ami Krúdytól a kezembe jutott, az Asszonyságok díja volt. Mondhatni „állati“ szerencsém volt, mert lehetett volna a Boldogult úrfikoromban, amire még nem voltam felkészülve, vagy esetleg A vörös postakocsi, amit bizonyára élveztem volna – részleteiben, mert Krúdy időkezeléséről még halvány dunsztom sem volt. Az Aszszonyságok díja azért is szerencsés választás volt, mert jól tükrözi a posztromantikus Krúdyból fokozatosan realisztikus prózát író Krúdyt, anélkül, hogy az teljesen elveszítené a szecessziós-posztromantikus stílusmodellt. Krúdy nem Móricz és még kevésbé Kosztolányi. Romantikus maradt, miközben a romantikából fokozatosan gúnyt űzött.
Az Asszonyságok díja ezért is határeset. Az első ízig-vérig realista mű, melyben a romantikus, szecessziós stílus csak megerősíti a realizmust. Igazuk van azoknak, akik kétféle Krúdyt különböztetnek meg: az újromantikus, impresszionista Krúdyt, és a realistább Krúdyt, amelyben az iró leszámol a múlttal, és egész sor groteszk figurát helyez el az akkori jelenidőben. Alvinczy Eduárd még hős
A vörös postakocsiban (igaz, különc hős), de az Őszi utazásban és még inkább a Valakit elvisz az ördög-ben inkább gúny tárgya, mint hősé. A bukott világháború után Krúdy is levonta a tanulságot. A Hét bagolyban írja: „A barátság többé nem szentség, amely egy egész életre szól. El kell majd árulnod barátaidat, ha érvényesülni akarsz. Kíméletlennek kel mutatkoznod a gyengékhez, a gyávákhoz, a rémüldözőkhöz, mert így jutsz majd tekintélyhez.“ Ez a Krúdy, és az Arabs szürke… Krúdyja, és az egész húszas és harmincas évek Krúdyja távol áll a Szindbádtól és az újromantikától.
Az utolsó évek Krúdyját talán Hunyady Sándor ábrázolta a legrealistábban. Krúdy a Tátrába indult, de Poprádon megállt, és Hunyadyval átmulatott egy éjszakát. Jobban mondva Hunyady ment volna tovább, de nem akarta egyedül hagyni jóval idősebb barátját. Reggel, a szállodában alig tudott Krúdyba lelket verni. „Kinyitotta fél szemén a súlyos pilláit. De az arcát nem mozditotta a párnán, úgy dünnyögte fél arccal, fél szájjal, ellenségesen, egész világa és zsenije, gyilkos város és mondénség gyűlöletével: – Te csak eridj. Nekem nem kell a Tátra. Én még mulatok itten egy kicsikét, aztán visszafordulok hazafelé.“
A magyar kultúrában, mint más európai kultúrában is, a század első fele a szecessziós művészeteké. Igaz, kissé megkésve. A bukott háború után a szecesszió is eltűnik. Krúdynál is jelentősen álalakul, de nem tűnik el egészen. A tizes években népszerű Krúdyból a húszas években majdnem elfeledett író lett. Hogy nem lett végül is az, elsősorban annak köszönheti, hogy a szecesszión túl megértette a kor hazugságát és képmutatását, s nagy művészi erővel tudta azt megjeleníteni.