Hótól, fagytól és napfénytől szikrázó januári délben Krúdy háza előtt állok meg, Ó-Budán, a Templom-utcában. Toprongyos, földszintes ház, a kaputól jobbra és balra két pár ablak. A baloldali ablakok mögött a szoba, ahol Krúdy, gyertyafény mellett, meghalt. Ez a valóság, gondolom. Ez az író megvalósította azt, amire író egyáltalán vállalkozhat: saját, külön világot teremtett, külön nyelvjárással, éghajlattal, erkölccsel, mondával és vadállatokkal, – megalkotta a semmiből az újat. A legnemesebb, legnagyobb író volt, kortársaim között ő az, akit a legtudatosabban tisztelek. Világi sorsa természetesen reménytelen volt. E viskóban halt meg, gyertyafény mellett, mint egy cimbalmos, vagy kiöregedett zsoké. Ez rendben is van így: hol is haljon meg egy magyar író? Palotájában, a Faubourg St. Germain egyik mellékutcájában, hercegnők és lakájok karjai között, míg a kapu előtt Rolls Royce várja?… Ostobaság. Igazi író ide kell, jusson, valahová, Ó-Budára, vagy hasonló városonszéli magányba, ahol végül lehajthatja fáradt fejét. Ne magyarázzák, hogy mulatságra és kártyára többet költött, mint egy bankigazgató, s lakhatott volna a Rózsadombon is, villában, ha akar! Először is, a gyakorlatban, nem lakhatott volna ott, mert az a tiszta és nemes zene, ami titka és művészete volt, nem kellett igazán az embereknek. Mindig csak a középszerű kell, a hazug, az, ami a tiszta művészet igényével jelentkezik, s aminek hallatára az olvasó felkiált: „Beavatott vagyok!…” Krúdy nem „avatott be” senkit világa titkaiba. Fütyül az olvasóra, a világra. Ezzel a tiszta szándékkal csak ide lehet jutni végül, egy földszintes házba, Ó-Budára. Ez minden, amit elérhetünk. Ez a valóság.