I. Előkészületek az alváshoz
– No, hát aludni aztán mi is tudunk, ehhez nem kell valamely különösebb tudomány – mondaná száz közül kilencvenkilenc ember, de nem így Egyesi, aki az életmódját mindig bizonyos körültekintéssel és a viszonyokhoz alkalmazkodva, egyszer jól és bőségesen, máskor a megcsappant bevételekhez mérten osztotta be.
Feljegyzéseinkben most emlékezzünk meg arról az időről, amikor Egyesi kalendáriumi lapjain a bevétel rovatban a legkisebb számjegyek operáltak, mindig kisebb számjegyek, mert napról napra ritkább lett a pénz, a tallér, az aranyfont vagy a forint, amint a világon a különböző helyeken a pénzt szokás nevezni. Napról napra kisebb összegeket adtak az ócska cipőkért, divatjukat múlt kabátokért, régi kalapokért, sőt a fehérneműekért is, amelyeknek árából Egyesi életét tengette-lengette; a kormos orrú és csipás szemű szolgáló mind többet lopott, mert az ilyenfajta egyéneknek, semmiségeknek akkor jön meg az igazi étvágyuk, mikor gazdájuk a legnagyobb bajban van, nem lehet tudni, hogy meddig tart még a szolgálat az összedűlőben lévő házban, tehát menteni kell, amit lehet, addig az időpontig, amíg Egyesi beválthatja az ilyen bánatos időkben szokásos ígéretét.
– Hajh, úgy érzem, hogy nem sokáig élek már.
De addig is többnyire aludt; ha ébren volt, régi angol regényeket olvasott, mert az újsághoz, amelyből a maga szerencsétlenségéhez hasonló történetekről értesült, nem volt kedve.
II. Hogyan aludt Egyesi?
Egyesi téli álomra rendezkedett be, miután valahol valamerre egy népszerű orvosi (vagy kuruzsló) könyvben azt olvasta, hogy minden betegség, akár lábtörés, akár tüdőgyulladás vagy agyrázkódás ellen a sok alvás a leghasznosabb gyógyszer.
Egyesi akármelyik betegséget megállapíthatta magáról, mert pénztelenségében valóban beteg embernek érezte magát, akinek a térdkalácsa fájt a sok hiábavaló szaladgálástól, lélegzete kihagyott a mindennapi kenyérért való izgalmas hajszában, a szíve se működött a legrendesebben, agyáról, a minden emberi teremtvényen lévő büszkeségről nem is beszélve… Agyában a gondolatok egyszerűen felmondták a szolgálatot, amikor a szolgáló a kormosságon is átpirosló orrát bedugta a szobaajtón, és így szólt rekedten:
– Nagyságos úr, nincs ennivaló a háznál.
– Majd megenyhül az atmoszféra – felelte Egyesi valamely régi angol regényből, amelyet éppen azért olvasott, hogy a körülötte lévő életet elfedje. S ezután gyorsan aludni kezdett, hogy még a régi londoni történeteket vagy skóciai legendákat tartalmazó regénynél is messzibbre meneküljön a valóságos életből – az álom kellős közepébe.
Az alváshoz azonban szükséges volt megtalálni a megfelelő pozíciót, ami nem olyan könnyű foglalkozás kereset nélküli embernek (mint Egyesi volt), mint például azoknak, akik éjszakájukat vigadozva töltötték (mint az élet bajaival nem törődők), vagy egész éjszaka utaztak vasúton vagy tengelyen hasznot ígérő üzleti vállalkozások után. Akik elalusznak egy helyben – Egyesinek azonban se vigalma, se hasznot ígérő üzleti vállalkozása nem volt, csak elviselhetetlen szegénysége, ezért gondolkozni kellett azon, hogyan helyezkedjen el fekvőhelyén, hogy legalább álmában ember maradhasson. – Mint minden túlérzékeny ember ugyanis előre félt a felriadozásoktól, a sötét szobában való szaladgálásoktól, az ágy alá menekülésektől, amelyek rossz álom esetén megtörténhetnek az emberrel. Ha már ébren koldusként élt: legalább álmában úriember óhajtott lenni, aki volt valaha.
…Úgy bújt be ágyába, hogy az körülvette mindenféle védelmekkel az alattomos léghuzamok, ajtóréseken beáramló szelek, hideg éjfelek ellen – miután a kályhában amúgy se égett a tűz. Egyesi tehát olyan védelmi vonalat létesített ócska, szőrjüket, bőrjüket félig elveszített díványpárnákból, lyukas szőnyegekből, régi függönyökből és ágyterítőkből, mint valami északsarki utazó. Tél volt, az éjszaka hosszúnak, hidegnek ígérkezett.
III. Mit álmodott egyesi?
Egyesi, ha a hold állása, az ajtón, ablakon bedúdoló üres kályhában mormogó szél megengedte, üres gyomorral is kellemeseket álmodott.
Például forró káposztalevessel, amely olyan párologva került elébe, hogy az már olyan volt, mintha előre vérré vállott volna.
De nem a mindennapi káposztalevesről álmodott Egyesi, mint más közönséges éhező párnáin (különösen olyankor, ha feje lecsúszván a párnáról, egy vonalba került gyomrával, és a gyomor gondolatai szabadon kompariáltak az agy gondolataival).
Evett káposztalevest muszka módon elkészítve, mint egy regényben olvasta valaha.
Ez a káposztaleves arról volt nevezetes, hogy tyúk főtt benne. Vagy pláne csirke. (Tormájának ízét persze még felébredéskor is érezte.)
Evett forró káposztalevest (hófúvás volt odakint) velőből és disznóhúsból készült apró gombócokkal, borsosan, tojásosan, amilyennel a felvidéki fogadókban várták a téli utazót, amikor még nem járt mindenfelé vonat, hanem szánkóval volt szokás egyik városból a másik városba, egyik vásárból a másikba menni. – Egy piros képű asszonyság nyomkodta Egyesibe (álmában) a velős gombócokat, s nem kellett értük fizetni.
De mielőtt jóllakott volna amúgy istenigazában, ahogyan valamikor gazdag, eleven korában utazásai közben szokott az állomásokon, hirtelen vége lett a kellemes álomnak: – hirtelen hófúvásban találta magát az országúton.
(Ez pedig onnan volt, hogy a hideg levegő megtalálta a maga útját Egyesi elbarikádozott ágyába. Valamely részecskén, bizonyosan a rongyos paplan lyukain át [amely paplan olyan színű volt, mintha egy múlt századbeli öregasszony szoknyájából készült volna] úgy fújni kezdte Egyesit, mintha a világból akarná kifújni.)
Álmában tehát a hófúvásos országúton mendegélt Egyesi, valójában pedig oly kicsinyre húzódott össze, mint egy sündisznó.
Egyesi álmában káromkodott, mint egy régi bátor utazó a legnagyobb veszedelmek között, de valójában dideregve, kétségbeesetten feküdt ágyában.
Ez így tartott körülbelül éjfélig, amíg odakint az idő lecsillapodott – amolyan éjfél utáni szaga kezdett lenni az időnek. A csillagok felragyogtak az égboltozaton a valóságban, az északi széltől fűtött kis vaskályha elhallgatott: – Egyesi álmában elérkezett a legkellemesebb pontig: pénzt talált egy fiókban, amelyet már régen nem húzott ki, mert az amúgy is hiábavaló lett volna. Tizenöt pengő nyolcvan fillér feküdt a fiókban. Éppen ennyire lett volna szüksége másnapi megélhetéséhez, egy pengőt számítva reggelire, forró kávéra, vajra, tojásra, friss süteményre, három pengőt ebédre, amelyet a forró gulyásleves vezetne be, de volna benne disznóhúsból és marhapecsenyéből darált, pogácsa alakú pecsenye is és a végén tojásos galuska. A pénz többi részének is megvolna a maga helye. “Mosodába”, trafikba, cipősarkalásra és kávéházra, amely helyre az utóbbi időben már csak azért járt be, hogy valakit keressen.
Milyen nagy dolog volna egyszer a kávéházban gondtalanul, füstfellegek között, egyénileg is füstölögve üldögélni és nézegetni a világot!
IV. Kiábrándító ébredés
Egyesi arra ébredt, hogy hó van az utcákon és háztetőkön, de ezt most nem is vette figyelembe, hanem gyorsan a párnája alá nyúlt, ahová álmában a régi fiókban talált pénzt rejtette. Megfordította a párnát…
– Mindig tudtam, hogy ez a cseléd lop! – kiáltott fel, amikor semmit se talált.
De óvatosságból kiugrott az ágyból, és a régi fiókot is megnézte.
Aztán nyomban visszaült az ágy szélére, mert az éjszakai evésektől komoly gyomorfájást érzett, mintha valóban mértéktelenül evett volna a káposztákból.
(Pesti Napló – 1933. április 9.)